Nagypapának a hintaszékben a helye?

avagy Linford Christie bukása.

Minden idők talán legdrámaibb százas olimpiai döntője az 1996-os atlantai finálé volt, amit a negyedik rajt után, káprázatos második ötvennel a világbajnoki címvédő kanadai Donovan Bailey nyert 9,84-es világcsúccsal. De ami előtte történt…!

A döntőbe mindenki bejutott, aki csak számított akkoriban ebben a műfajban: a már említett Bailey, a világranglistát abban az évben vezető namíbiai Frankie Fredericks, a címvédő brit Linford Christie, a titkos favorit trinidadi Ato Boldon és négy további kiváló sprinter.

A feszültség a tetőpontján, amikor a nyolc fekete fiú letérdel végre. Első rajt. Christie egyértelműen előbb indul – szerencséjére még nincs a mai szabály, hiszen most azonnal kizárás járna érte –, visszalövik a futamot.

Második rajt. Most is visszalövik, de nem olyan egyértelmű, mint elsőre, hogy ki hibázott. Hamar kiderül azonban, hogy most Bolton a vétkes. Újabb séta vissza a rajthoz, ácsorgás, koncentrálás, harmadszor is letérdelnek.

Harmadik rajt. Végre eljönnek, de két másodperc múlva mégis visszalövik a futamot, s mutatják, újra Christie hibázott, ez pedig azt jelenti, hogy a címvédőt ki kell zárni. A brit nem akarja elhinni, megnézi a felvételt, vitatkozik, visszaáll a rajthoz, de nincs kegyelem. Végül jobb híján letolja dressze felső részét, elővillantva csodálatos izomzatát, s lehajtott fejjel elballag.

Ja, elfelejtettem mondani: az ekkor 36 esztendős britnek már volt egy kis unokája (Ő 18, fia 16 éves múlt, amikor apa lett). Mi ebből a tanulság? A nagypapák ne futkározzanak, inkább a hintaszékben ücsörögve meséljenek unokájuknak a régmúlt idők dicsőségéről…de ilyen egy átlagos nagypapatest!?

 

Nyitókép: athleticsweekly.com