Törött karral futott, elájult a fájdalomtól

A mai történet főhőse minden idők egyik legnagyobb gátasa, Greg Foster.

Az 1958-ban született amerikai mind ez idáig az egyetlen, aki három szabadtéri világbajnokságon tudott győzni, ráadásul sorozatban (1983, 1987, 1991), ehhez nyert még egy fedett pályás vb-aranyat (1991), és ezüstérmes volt az 1984-es olimpián. Azt remélte, ezt az ezüstöt Szöulban, az 1988-as játékokon aranyra tudja váltani.

Csakhogy…

Foster 1988. július 4-én egy edzésen nagyot esett és eltörte a bal karját.

Tizenkilenc nappal az amerikai olimpiai válogató előtt!

Aki nem tudná: az ottani válogató rendszere nagyon tiszta és egyértelmű, igaz, ebből következően nem mindig igazságos. Az elv ugyanis az: a verseny első három helyezettje utazik az olimpiára, függetlenül minden más tényezőtől. Azaz Foster hiába védte a világbajnoki címet, hiába vezette az előző évi világranglistát, hiába tudta mindenki, hogy Szöulig felépülne, neki ott és akkor kellett volna az első háromban végeznie, hogy utazhasson.

Márpedig Foster olimpiai bajnok akart lenni, s mivel ekkor már harmincéves volt, tudta, ez lehet az utolsó esélye. Karjáról leszedette a vastag gipszet, s az orvosokkal egy könnyítettet rakatott fel. Így maga a futás könnyebben ment, de a rajtnál és az ötödik-hatodik gáttól pokoli kínok gyötörték, a középdöntőben a célba érkezés után el is ájult a fájdalomtól.

Ráadásul a félelem is vele tartott a gátak fölött, ugyanis az orvosai megmondták, ha véletlenül elesik – és aki már látott ilyen versenyt, az tudja, erre bizony van esély –, örök életére lebénulhat a bal karja. Ezt ugyan megúszta Foster, de a hepiend elmaradt, ilyen körülmények között nem tudott az első háromba bekerülni. Soha nem nyert olimpiai aranyat,

Foster első világbajnoki címe (1983, Helsinki) itt látható. Felhívom a figyelmet az egyes pályára, ahol Bakos György fut (hatodik lett) és a finn kommentátor lelkesedésére, aki Bryggare ezüstjén lelkesedik be.

Kép: sporting-heroes.net